Arkona: Ot Serdtsa K Nebu 2007

Nedves párákat terelt a hideg, hajnali szél, amitől nyirkos csöpögés ébresztgette a csöndes orosz falucskát. Ám a köd leple alatt valami baljós fenyegetés nyújtózkodott, és amikor a hajnal első derengése fölbukkant, a szélső házon túli nyírfaligetből bestiális üvöltés harsant. Megelevenedett a homály, és irgalmatlan, varég harcosok rohanták el a roskadó kis házikók védtelen népét...
1168-ban Nagy Valdemar dán király és Absalon, Dánia érseke által vezetett seregek elfoglalták a Rügen szigetén álló Arkona várát, az utolsó, pogány, nyugati szláv erődöt, és keresztény hitre térítették az ott élőket.
2002-ben, Moszkvában megalakult egy zenekar, amely a céljának szánta, hogy méltó emléket állítson a kereszténység előtt idők szláv népeinek. A korai, tagcserés idők után lassan kialakult a zenekar jelenlegi felállása, amelyik elkészítette 2007-ben a banda 4. lemezét, jelen ismertető tárgyát. Az ezt megelőző, Vo Slavku Velikim! lemezzel találkoztam először, és azon is hasonló, méghozzá hasonlóan magas szintű muzaika található (2008-ban a Napalm Records újra kiadta mindkét lemezt, elérhetővé téve a szélesebb közönség számára).
Orosz nyelvű, pagan-folk metal hallható, 12 tételben, 60 percen keresztül, igazi, orosz dallamvilággal, népi hangzással kísérve a néhol black-metal rokon metal muzsikát. Az egész zene koncepciója közel áll a mi Dalriadánkéhoz, a legfőbb különbség a két nemzet dallamkultúrájának különbözőségében rejlik. Az Arkonában nincs férfi ének, Mása "Scream" Arhipova énekesnő felelős a hörgős és a tiszta énekhangért egyaránt. Mása hangja, amikor dallamokat hoz, "asszonyosabb", mélyebb, mint Binder Lauráé, míg az utóbbi a kedvesét hazaváró leányé, Mása orgánumában benne rejlik Oroszország Anyácska minden bánata, öröme és szilaj vadsága. Valamivel többet énekel tisztán, mint hörög, de az utóbbi is bőven gyakori a lemezen.
A dalok változatosak, az kis falut lerohanó varég harcosok vérgőzös tombolását megidéző, black metal nyitószámtól egészen az akusztikus, népi hangszerekkel előadott Gutsulka című, 5. számig, de ilyen a 11., a Sva is. A legtöbb tétel tempósabb metal, váltakozva hörgős és tiszta vokállal, hol gitárral, hol pedig népi hangszerekkel, billentyűsökkel hozott népi dallamokkal ízesítve. A lemez kifejezetten szépen, arányosan szól, profi produkció. Én mindössze egy hibáját fedeztem fel, ha betettem az albumot, valahogy nem akaródzott kikerülni a lejátszóból. :)
Dalok:
1. "Pokrovy Nebesnogo Startsa" (Shrouds of Celestial Sage)
2. "Goy, Kupala!!!" (Hey, Kupala)
3. "Ot Serdtsa K Nebu" (From the Heart to the Skies)
4. "Oy, Pechal-Toska" ( Oh, My Sorrow, My Anguish)
5. "Gutsulka"
6. "Strela" (Arrow)
7. "Nad Propastyu Let" (Over the Abyss of Ages)
8. "Slavsya Rus" (Hail Rus)
9. "Kupala I Kostroma" (Kupala and Kostroma)
10. "Tsigular" (Violinist)
11. "Sva"
12. "Katitsya Kolo" (Kolo is Rolling)

Masha "Scream" Arhipova - Vocals
Sergej "Lazar" - Guitars
Ruslan "Kniaz" - Bass
Vlad "Artist" Sokolov - Drums, Keyboards
Vladimir Cherepovsky - Flutes, Bagpipes

Szétverném egy lapáttal a pofád!!!

Körülbelül ez az, ami elsőként eszembe jut, amikor egyes "emberek" a homoszexualitást egybe mossák a pedofíliával. Önmagukat keresztényként aposztrofálóktól hallottam, olvastam tőlük, hogy a kettő egyformán rossz. (SzilvayG (dszg) a konzervatórium című netes oldalon (http://konzervatorium.blog.hu/2009/10/08/toleranciadiktatura/fullcommentlist/1#c7304550) például.)
Tehát, ha valaki egy felnőtt emberrel, kölcsönösen saját akaratukból szexuális viszonyt létesít, az ugyanolyan, mint aki gyermeket bántalmaz. Ennyire buta vagy rongy ember hogy lehet valaki?

Storm: Nordavind 1995.

Sápadt hajnali derengés, mindössze ennyi telt a Naptól Észak őszén. Didergős szelek keltek a morajló óceán habjaiból, sűrű ködpamacsokat terelve fjord partján strázsáló irdatlan hegyek között. Szálfa termetű, viking harcosok búcsúztak családjuktól, szerény csomagjaikat bepakolták a sárkányfejes hajóra, majd Thor dicsőségére nekiveselkedtek az evezőknek. 1993-ban, a norvég black metal élet két prominens alakja, Satyr a Satyriconból és Fenriz a Darkthrone-ból összeállt, hogy hazájuk kultúrája előtt tisztelegjen, és ebben segítségükre volt Kari Rueslatten énekesnő. A munka gyümölcse 1995-ben jelent meg, Nordavind (Északi szél) címen. Eredeti norvég népdalok (természetesen norvégul), amiket black metalos zenészek játszanak. A hangzás black metal, riffekkel, minden ahogy kell, nem találunk népi hangszereket, de rendes énekkel. Kari szépen csengő hangjának méltó párja Fenriz tiszta, emelkedett éneke, és elmondható, hogy a nagyobb szerep Fenriznek jut. Satyr black metalos vokalizálása csak nyomokban jelenik meg az albumon, úgy hogy aki irtózik a károgástól, az is nyugodtan próbálkozhat. A dalok közepes vagy lassabb tempójúak, nincsenek blastbeat-ek, vadulások. Egy hangulatteremtő intróval kezdődik a lemez, és egy csendes, akusztikus gitáros témával fejeződik is be. Köztük sorakoznak a jobbnál jobb dalok, mindegyikük zseniális, talán a 6. Oppi Fjellet ami a leginkább eltalált. Az 5. Nagellstevben csak Fenriz énekel, mint ahogy a 8. Lokk című számban meg csak Kari. (Egy kis nyelvlecke a Lokkból: "Kom, kom hit hjĺ meg, ta meg i den favn" norvégul, az angol fordítása: "Come, come here to me, take me in your embrace") Tökéletes megjelenítése a régi idők viking életének, küzdelmeinek, szépségeinek, csak ajánlani tudom mindenkinek, csalódás kizárva!
1. Innferd 01:35
2. Mellom Bakkar Og Berg 02:43
3. Håvard Hedde 03:19
4. Villemann 02:14
5. Nagellstev 01:03
6. Oppi Fjellet 04:02
7. Langt Borti Lia 07:15
8. Lokk 00:53
9. Noregsgard 08:13
10. Utferd 01:58
Teljes idő: 33:15

- Herr Nagell (Fenriz, Gylve Nagell) - Drums, Vocals (Darkthrone, Dødheimsgard, Isengard (Nor), Neptune Towers, Valhall, Fenriz' Red Planet, Black Death (Nor), Fuck You All (Nor))
- Kari Rueslåtten - Vocals (The 3rd and the Mortal, Israelvis, Unchain, solo-albums)
- Sigurd Wongraven (Satyr) - Guitar, Bass, Keyboards, Vocals (Satyricon, Wongraven, Thorns)

Vágtázó Halottkémek: A Semmi Kapuin Dörömbölve 1992.

Ha van zenekar, amelyikre igaz a különleges jelző, akkor az a Vágtázó Halottkémek. 1975-ben alakultak, 2001-ig működtek (bár idén talán újra indul a csapat). Sokáig a tiltás jutott osztályrészükül itthon, miközben Nyugaton az underground felfedezte a VHK-t, Jello Biafra, a Dead Kennedys főnöke, adta ki a lemezeiket, jelen ismertetőnk tárgyát is, amely a 3. volt a sorban. A VHK talán az egyetlen olyan magyar csapat, amely nem egy külföldi banda kisebb-nagyobb mértékű másolása, hanem egyedi, sehol máshol nem hallható produkció. Torzított gitárral adják elő dalokat, amelyek a magyar népzene elemeit fölhasználva megidézik a sámáni idők szellemiségét, őserejét. Nem metal zene, inkább punk a VHK muzsikájának rock alapja, a dalokban nem szerepelnek népzenei hangszerek (egyedül az Ősvilágban, de abban meg más nem.) Nem a megszokott rock-ritmusokat használják, hanem lüktető, dübörgő, sámántánc-ritmusokat dörögnek a dobok és üstdobok, ez utóbbiak hihetetlen erőt adnak a daloknak. Grandpierre Attiláék a magyar kultúra ősi értékeit használták fel saját művészetükben, az albumaik képzőművészetében éppúgy, mint a dallamvilágban. (Személy szerint nem is annyira magyarnak érzem a produkciót, mint inkább egy még régibb dolognak,egy olyan kornak, amikor még nem tudták az emberek, hogy ők magyarok :)) Irdatlan energia van a lemezre préselve ("magával ragadt, és beletaposott a kedvenc, kis székembe" Lénárd László, Metal Hammer 1992/10. szám, egy 10/10 pontos kritikából!), a megiramodó lovas nomádok rohamát idézve meg. Ám első hallásra nehezen emészthető Grandpierre Attila éneke. Hol a puszták farkasainak zabolátlan vadságával üvölt, hol népies jellegű dallamokat hoz. A szövegeket, amelyek képeket idéznek, nehezen érteni, követni kell a szövegkönyvet. Kiemelkedő dalok: Hunok Csatája, Aláírhatatlan Történelem, Nincs más megoldás. Az Ősvilág egy "síppal-dobbal" jellegű "zenélés", amolyan szellemidézés- és űzés. Viszont két dologgal nem tudtam megbarátkozni, az egyik az Álmodom című dal, az nekem csak kaotikus zajongás, ráadásul még hosszú is, másik meg a Botrányos Probléma vulgáris szövege, ami abszolút nem illik a banda koncepciójába (nem csak szerintem). Első hallásra nehezen befogadható, (nekem is csak többedjére sikerült), de mindenképpen megéri a fáradozást, mert egy ősi, semmihez nem fogható élménnyel ajándékozza meg az embert.
Hunok Csatája
Aláírhatatlan történelem
Az én Lőrései
Feltámadt Kép
Ősvilág
Álmodom
Botrányos Probléma
Örökkévalóság
Halló Mindenség
Nincs Más Megoldás

ének: Grandpierre Attila
dobok: Ipacs László
üstdobok:Balatoni Boli Endre
gitár:Fidó Attila
szólógitár: Németh László Fritz
basszusgitár: Soós Lajos

Cage: Science of Annihilation 2009.

Ez egy olyan lemez, amiről sokat nem lehet írni. Nem újították meg a világot, nem csináltak semmi különöset, sosem hallottat. Egyszerűen csak egy káprázatosan jól sikerült korongot tettek le az asztalra. Egy szteroidokkal felpumpált Painkiller rohanja le az embert a san diegoi zenekar 5. albumán. Száguldó tempók, pengeéles, brutális gitárhangzás, halford-szerű ének (igazából ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy Ripper vagy esetleg Ralf Scheepers nyomatná Sean Peck helyett, a jó öreg Robi bácsi talán ma már nem lenne képes erre a powerre.) Időnként zúzós középtempók teszik változatossá az albumot, a Black River Falls dallamosabb középrészében még King Diamond mestert is megidézi Peck. Elsőre talán nem annyira könnyen befogadható a lemez, irgalmatlan betonozás dübörög végig, de pár hallgatás után megjelennek a dallamok is, és szépen rögzülnek. Nekem többször is olyan érzésem volt, hogy a fiúk sokat tanultak Jon Schaffer-től, időnként Iced Earth-ízű megoldásokkal is találkozunk, különösen az utolsó, egymásba vezetett, 3 szám hajaz nagyon a Fagyott Föld világára. Egy szónak is száz a vége, széles terpesz, léggitár, headbang, ördögvilla és Science of Annihilation!
1. The Power that Feeds 00:35
2. Planet Crusher 05:20
3. Scarlet Witch 05:18
4. Spirit of Vengeance 05:36
5. Black River Falls 05:48
6. Operation Overlord 04:39
7. Power of a God 05:07
8. Speed Kills 04:20
9. Stranger in Black 04:14
10. Die Glocke 05:14
11. Spectre of War 02:11
12. Science of Annihilation 05:35
13. At the Edge of the Infinite 01:46
Teljes idő:55:43

Sean Peck - Vocals
Dave Garcia - Guitars
Anthony Wayne McGinnis - Guitars
Mike Giordano - Bass (Neil Turbin)
Norm Leggio - Drums (Psychotic Waltz, Aslan, Teabag, End Amen, Broken Foundation, Brick Bath)

S.O.D.: Speak English or Die 1985.

1985-ben járunk, New Yorkban. A város underground életében egymás mellett virágzik a hardcore (Agnostic Front, pl.) és a thrash (Overkill, Anthrax), így törvényszerű volt, hogy egymásra fog találni a két műfaj, habár minden bizonnyal nem az S.O.D. volt az első ilyen próbálkozás. Az Anthrax éppen a második, Spreading the Disease című lemezét készítgette, mikor Scott Ian unalomból elreszelt riffjei alá Charlie Benante odapüfölte a dobtémákat, Danny Lilker (akit a Nuclear Assaultból és a Brutal Truthból ismerhetünk, de Scotték onnan, hogy eredetileg Anthrax-tag volt ő is) basszussal súlyosbította, majd Billy Milano, egy HC arc felüvöltözte a (sok esetben buta) humorral, iróniával teli szövegeit. Ennyi, nem volt mögötte több, egy side-project, 3 napos csoda (annyi alatt készült el a lemez).
És történelmet írtak. Korábban sosem hallott, a mai napig is helytálló (de kellően old school ízű), masszív, földbedöngölő hangzás, egyszerűségükben zseniális, ám gőzmozdonyerővel húzó riffek, szédítő tempók. A dalok zöme 1-2 perces zúzás, köztük szó szerint pár másodperces baromkodások, amiből a végére 3 is jutott. Billy Milano vokalizálása tipikus HC kiabálás, dallamokat nem hoz, de ide tökéletesen illik, egyedül a Pre-Menstrual Princess Blues-ban hozza a hisztis picsa hangot. Néhány kedvencem az albumról: A March of The S.O.D. című, instrumentális bevezető tétel riffje nagyon húzós, a Milk félelmetes basszussal kezdődik, majd eszetlen csépelésbe megy át (amire azt énekelik: Tejet akarok!), a Douche Crew riffje meg talán a legállatabb, amit valaha is hallottam. De talán minden egyes számot kiemelhetnék, mert mindegyik tartalmazza azokat az emlékezetes gitártémákat és refréneket, amelyek többé nem engednek, és ha nyitott vagy az extrémebb zenék felé, akkor örökre elkísérnek.
1. March of the S.O.D. 01:28
2. Sargent 'D' & The S.O.D. 02:25
3. Kill Yourself 02:12
4. Milano Mosh 01:34
5. Speak English or Die 02:26
6. United Forces 01:54
7. Chromatic Death 00:44
8. Pi Alpha Nu 01:10
9. Anti-Procrastination Song 00:08
10. What's That Noise 01:02
11. Freddy Krueger 02:33
12. Milk 01:57
13. Pre-Menstrual Princess Blues 01:22
14. Pussy Whipped 02:15
15. Fist Banging Mania 02:06
16. No Turning Back 00:53
17. Fuck the Middle East 00:29
18. Douche Crew 01:38
19. Hey Gordy! 00:09
20. Ballad of Jimi Hendrix 00:07
21. Diamonds and Rust (extended version) 00:04
Teljes idő: 28:38

- Charlie Benante - Drums (Anthrax)
- Scott Ian Rosenfeld - Guitar (Anthrax, Damnocracy)
- Dan Lilker - Bass (Nuclear Assault, The Ravenous, Crucifist, Overlord Exterminator, Brutal Truth, Exit-13, Harter Attack, Hemlock, Holy Moses (Ger), Redrum, White Heat (US), Extra Hot Sauce, Human Garbage, Venomous Concept, Anthrax)
- Billy "Mosh" Milano - Vocals (The Psychos, M.O.D.)

Black Sabbath: Headless Cross 1989.

Klasszikus, zseniális alkotás. Ennyi talán elég is lenne, meg 10-ből 11 pont rá, és kész. A heavy metal aranykorában, a nyolcvanas évek legvégén született. Akkor, amikor a műfaj lényegében mainstream-mé vált, a Metallica, Iron Maiden, Guns'N' Roses uralta a világot jelentő deszkákat, ők és a hasonszőrű csapatok töltötték ki a zenetévék jelentős műsoridejét. Iommi mester a Black Sabbath sokat hánykolódott, viharvert hajójának élére 1987-ben egy csodálatos, akkor még ismeretlen, 30 éves, szintén birminghami énekest állított. A vele készült Eternal Idol tartalmaz nagyszerű pillanatokat, de még keresgélte az utat, ami a Ronnie James Dio-val készült lemezek világát jelentette végül. Tony Martin tökéletesen megidézi az apró zseni stílusát, dallamvilágát, és bár erősen emlékeztet az orgánumuk, azért felismerhetően saját karaktere is van Martin hangjának (nem annyira ugyanaz a két énekes, mint amennyire hasonlít Ripper Owens és Ralf Scheepers Rob Halfordhoz). Martin szárnyaló dallamai alá az öreg Tony súlyos riffeket varázsolt, bólogatásra késztetve a földi zenehallgatót. Tehette, mert a DOBOS acélbiztos, sziklaszilárd alapot kalapált neki. (Cozy Powell egyéni, hihetetlen erőteljes stílussal rendelkezett, nem a technikázást, hanem az Erőt állította a fókuszba.) Laurence Cottle nevét is említsük meg, pulzáló, lüktető basszusa fontos eleme a zenének. Geoff Nicholls billentyűjátéka a korábbiaknál több szerepet kapott, az album mágikus jellegét erősítve. Egy rövid intróval kezdődik a lemez, amit Powell súlyos csapásai szakítanak meg, és berobban Iommi (egyik) halhatatlan riffjével a címadó szám. Doomos, lüktető szám, zseniális énekdallammal, alaholv A Devil and Daughter egy könnyedebb, tempósabb dal, kevésbé sötét hangulatú, inkább hard rock. A When Death Calls finoman, ám fenyegetően kezdődik, majd ahogy berobban, a Mob Rules Sign of the Southern Cross-ára emlékeztet. (A dal szólóját viszont nem Iommi, hanem Brian May a Queen-ből, játszotta fel!) A lemez második felében is tökéletes dalokkal találkozunk. Jobbára középtempós hard rock/heavy metal határán mozgó alkotások, legvégén a Nightwing kissé melankolikus jellegű, kevésbé súlyosan zárja. A turnéra Neil Murray váltotta Cottle-t (a képen, balról jobbra: Iommi, Powell, Martin és Murray). A világot nem váltotta meg a Headless Cross, bár sikerrel koncerteztek szerte a világban (Budapesten is jártak), de a két klasszikus énekes irigysége miatt sosem jutott az őt megillető helyre a Sabbath életműben.
1. The Gates of Hell 01:06
2. Headless Cross 06:29
3. Devil & Daughter 04:44
4. When Death Calls 06:55
5. Kill in the Spirit World 05:11
6. Call of the Wild 05:19
7. Black Moon 04:06
8. Nightwing 06:38
Teljes idő: 40:28

Tony Martin - Vocals
Tony Iommi - Guitar
Laurence Cottle - Bass
Cozy Powell - Drums
Geoff Nicholls - Keyboards

Satyricon: Rebel Extravaganza 1999.

Kritika, ajánló? Nem is tudom, hogy minek nevezzem eme irományt. Kritikus megjegyzés nem található itt, számomra egy alapmű a Rebel Extravaganza, objektivitást tőlem most ne várjatok. Ajánló? Ahhoz ez egy rendkívül tüskés, barátságtalan lemez, hogy nyugodt szívvel is ajánlgassam bárkinek is. A Satyricon a skandináv black metal elismert tagja, még a 90-es évek legelején alakultak, és 1993 óta töretlenül jelentkeznek albumokkal, koncerteznek (kisegítő zenészekkel), aktívan jelen vannak, a műfajon belül nagy elismertségnek örvendve. A kezdeti idők természeti, középkori hangulata folyamatosan kopott ki az együttes zenéjéből, és vált egyre ridegebbé, aminek a csúcsát 1999-ben, a 4. albumukon érték el, a Rebel Extravaganza-n. A szövegvilág központi témája a mizantrópia, és a zene ezt tökéletesen ki is fejezi. Tiszta, jó megszólalású, kegyetlen black metalt hallunk, összetett, hosszú dalokkal, vágtázó és lassabb tempójú riffek váltakozásával. Sötét, hideg, mechanikus hangulatvilág jellemzi az albumot, kis mennyiségű billentyűs játékkal fokozva az atmoszférát. Három helyen is megszakítják a kíméletlen pusztítást rövid dalbetétekkel, de pihenés, felüdülés helyett azok is csak tovább mélyítik az elidegenedettség érzését. A változatosságot erősíti az utolsó szám, a Scorn Torrent, ahol a dal közepi női énektől eljutunk az utolsó 3 percig, ahol nem történik semmi más, csak kegyetlen blastbeatek zúznak egészen az album végéig, olyan hatást kelt így a lemez vége, mint amikor a fuldoklót kihúzzák a víz alól. A Rebel Extravaganza után a Satyrék egy emészthetőbb, dalközpontúbb világ felé fordultak, egyre inkább mainstream-esítve a zenéjüket.
1. Tied in Bronze Chains 10:56
2. Filthgrinder 06:39
3. Rhapsody in Filth 01:39
4. Havoc Vulture 06:45
5. Prime Evil Renaissance 06:13
6. Supersonic Journey 07:50
7. End of Journey 02:19
8. A Moment of Clarity 06:40
9. Down South, Up North 01:14
10. The Scorn Torrent 10:24
Teljes idő: 01:00:39
- Satyr (Sigurd Wongraven) - Vocals, guitar, bass, keyboards (1991-) (Storm, Thorns, Black Diamond Brigade, Eibon (US))
- Frost (Kjetil Vidar Haraldstad) - Drums (1993-) (1349, Zyklon-B (Nor), Keep Of Kalessin, Gorgoroth, Gehenna (Nor))

Ereb Altor: By Honour 2008.

Nos, ez is inkább ajánló, mint kritika kíván lenni. Röviden: ha szereted az epikus Bathoryt, akkor szerezd meg ezt az albumot, és élvezd! A svéd doom metal Isole két gitárosának alkotása az Ereb Altor. Igaz, még 1990-ben alapították, sokkal régebben, mint bármely más bandát, ahol valaha is megfordultak, de mégiscsak tavaly jelent meg az első lemezük. Egy zongorán játszott intróval kezdődik, drámai hatású dallammal, majd négy és fél perc múlva akusztikus pengetéssel folytatódik, olyan témával, ami egyből széles mosolyt csal az egyszeri Bathory-fan arcára. Innentől kezdve lassan görögnek tova a dalok. Ami elsőre is föltűnik, hogy a hangzás tisztább, jobb, mint Quorthon mester alkotásain, de ugyanúgy visszaadja a fjordok sziklafalairól visszhangzó érzést. Másrészt pedig Mats és Ragnar jó énekesek, hangjuk tisztán szárnyal a súlyos riffek fölött. A lemez csúcspontja a hatodik dal, a Wizard. Csak a legnagyobb Bathory klasszikusokkal említhető együtt, a riffnek félelmetes húzása van, az énekdallamtól feláll az ember hátán a szőr. A címadó zárja az albumot, egy méltóságteljes, instrumentális elbúcsúzás. Nos, röviden ennyi, mindenkinek csak ajánlani tudom, ha időben megszereztem volna, a 2008-as Év Lemeze díjat tőlem ők kapták volna.
1. Perennial 04:39
2. Awakening 08:07
3. By Honour 08:26
4. Winter Wonderland 07:21
5. Dark Nymph 07:03
6. Wizard 10:24
7. Ereb Altor 07:21
Teljes idő: 52:21
- Mats (Crister Olsson) - Vocals, Bass, Guitar, Drums, Keyboards (Isole)
- Ragnar (Daniel Bryntse) - Vocals, Bass, Guitar, Drums, Keyboards (Complicity, Februari 93, Forlorn (Swe), Isole, Morannon (Swe), Sorcery (Swe), Windwalker, Nightchant, Withered Beauty)

Empyrium: Where at Night the Woodgrouse Plays 1999.

Tétován ugrált tova a kis patak a mohlepte köveken. Méla köd ereszkedett a völgyre, és ettől a fenyők tüskéiről hűvös nyirkosság csöpögött. Fönt, a múlton merengő párán túl, a zordon, keményarcú hegycsúcsokat már befödte a november első hava, és a zabolátlan, mindentudó hegyi szelek szilaj vágtája zúgott. Nem törődvén az irdatlan bércek mögötti, léleknyúzó siralomvilágról, bement a kis házba. Dobott néhány hasábot a parázsló tűzre, majd amikor föléledtek a táncoló lángok, egy pohár bort vett a kezébe. Kedvesére emlékezett, aki oly fájdalmasan ment el... 1994-ben, Németországban alakult az Empyrium. Az első két lemezen (A Wintersunset; Songs of Moors and Misty Fields) még a black metal jelen volt a hangulatos, akusztikus jellegű muzsikájukban, némely énektámban, vagy egy-egy torzított gitárban, de a Wood Grouse abszolut metal-mentes, még dob sem szerepel rajta. Csendes, elmélkedős, melankolikus hangulatú, rövdi dalok, akusztikus gitáron, néhol fuvolával fűszerezve. Tiszta ének található a dalokban, bár egyik srác sem egy Pavarotti, de ide tökéletesen illik, amit művelnek. (Wood Grouse: siketfajd, nagy testű madár, Európa fenyőerdeiben él, híres a násztáncáról.) 2002-ben még jelentkeztek egy lemezzel a Weilanddal, ahol ezt a zenét vitték tovább, a német komolyzenei örökséggel ötvözve, majd még abban az évben fel is oszlottak.
1. Where At Night The Wood Grouse Plays 05:34
2. Dying Brokenhearted 05:39
3. The Shepherd And The Maiden Ghost 03:26
4. The Sad Song Of The Wind 02:56
5. Wehmut 03:04
6. A Pastoral Theme 01:59
7. Abendrot 02:10
8. Many Moons Ago... 04:25
9. When Shadows Grow Longer 03:14
Teljes idő: 32:27

- Ulf Theodor Schwadorf (Markus Stock) - Vocals, Acoustic guitar, Bass, Mellotron, Drums & Percussion (Autumnblaze, Sun of the Sleepless, The Vision Bleak, Noekk, Nachtmahr, Nox Mortis, session for Bethlehem (Ger))
- Thomas Helm - Vocals, Piano/Keyboards (Sharatan, Sun of the Sleepless, Noekk, Nachtmahr)

Summoning: Let Mortal Heroes Sing Your Fame 2001.

Első számú kedvencem (talán) első számú lemeze. Az osztrák Summoning 1993-ban alakult, black metal jellegű zenét játszottak, ami az évek folyamán egyre finomodott, tisztult a hangzása, rövidültek a dalok, növekedett meg a billentyűk szerepe. A Mortal Heroes az 5. teljes album, eddigre kiforrott a zenekar stílusa, minden formajegye a helyére került (igazából már a 4. lemezre, a Strongholdra mondható el ez, jelen ismertető tárgya az ott megkezdett úton halad tovább). Fenséges, nem annyira sötét dallamvilágú, melankolikus jellegű dalok sorjáznak a lemezen. Egyenrangú szerepe van a billentyűsöknek a torzított gitárral (sőt!), a ritmust dobgép szolgáltatja (ami hallatszik is rajta, nem igyekeztek valódi dobnak varázsolni). Arányosan, szépen szól az album, a korai idők black-esen torz gitárhangzása a múlté, a billentyűsök a zongora mellett fúvós hangszerek hangján zengenek. Kényelmesen görögnek a dalok, lassú vagy legfeljebb közepes tempóban. Nem klasszikus rock/metal, hanem inkább törzsi jellegű ritmusokat hallunk. Ami viszont egyértelműen őrzi a black metal gyökereket (és nehezíti meg a befogadást), az a kegyetlen énekhang, tipikus blackes károgás, csak az utolsó számban bukkan fel némi tiszta énekhang. Dalokat kiemelni nem akarok, mert mindegyik zseniális, az elmúló dicsőség szépségének himnuszai. Ajánlott még az előző, 1999-es, Stronghold című alkotása is, egyenrangú társa a Mortal Heroes-nak.
1.A New Power Is Rising 04:08
2.South Away 06:04
3.In Hollow Halls Beneath the Fells 08:56
4.Our Foes Shall Fall 07:01
5.The Mountain King's Return 08:53
6.Runes of Power 05:51
7.Ashen Cold 06:16
8.Farewell 09:19
Teljes idő: 56:23
Protector (Richard Lederer) - Vocals, Guitars, Keyboards, Drum programming (Die Verbannten Kinder Evas, Ice Ages, Grabesmond, Pazuzu (Aut), Marlignom)
Silenius (Michael Gregor) - Vocals, Keyboards, Bass (Kreuzweg Ost, Amestigon, Die Verbannten Kinder Evas, Pazuzu (Aut), Abigor, Shadow Vale, Mirkwood (Aut), Cromm)