A mai Magyarország egyik legmagasabb hegye, 959 méteres csúcsa alig marad el a Galya-tetőtől. Megközelíteni leginkább Szilvásváradról lehet, onnan két fő módon: - autóval fölmegyünk az Olasz-kapuig (a Szalajka-völgy bejáratától 14 km-en át kanyarog a keskeny erdészeti műút, fizetős amúgy), és az autót az Olasz-kapunál lévő kis parkolóban, 870 méter magasan letéve, egy könnyű, oda-vissza 2-3 órás sétával kb. 100 méter szintemelkedéssel.
Na, ezt hagyjuk meg a lustáknak, mi gyalogoljunk!
Adja magát a Szalajka-völgy. Aki még nem járt itt, annak mindenképpen érdemes végigballagnia rajta, számos érdekességet, szépséget rejteget, de most itt ezekre nem térnénk ki, a neten elég sok minden fellelhető róla. A völgy végén, a Gloriette-tisztásnál (itt van a kisvonat végállomása is) már föltárul előttünk az Istállós-kő széles tömbje.
Miután kigyönyörködtük magunkat (vagy elszörnyedtünk az előttünk álló fáradalmak láttán), kövessük a zöld Háromszög turistajelzést.A Felső-tótól néhány méterre fakad a Szalajka-forrásitt érdemes itt feltöltenünk a kulacsunkat. Kristálytiszta, 8-10 fokos víz fakad fel, sokszáz méter vastag mészkőréteg szűrése révén gond nélkül iható.
Nos, itten (454 méter magasan)indul maga a túra. Közel 100 métert emelkedik az út, lendületesen szerpentinezve fölfelé. Fakorlátok teszik biztonságossá, és néhol látni, hogy egyesek rövidítettek, de nem igazán éri meg, mert csak jobban elfárad az ember. A szerpentinek tetején, kényelmes, de keskeny ösvény vezet az ősemberbarlanghoz. Szerintem nem igazán laktak a barlangban (kb. i.e. 40-25 ezer éves időszakban használták), inkább kultikus hely lehetett, például még medvekoponyákat is találtak, szépen egymásra téve őket. A wiki szerint 609 méter magasan vagyunk, de én minden régebbi olvasmányomban 536 méteren olvastam a barlangról, és a térképek tanúsága szerint is ott lehet.
A továbbvezető út pofátlan módon közel 20 méter lejt, majd egy izgalmas sziklaszurdok után nekilát a 450 méteres emelkedésnek. Közel 200 méter emelkedik 600 méter alatt, az ember azt hiszi, kiköpi a tüdejét, mire egy kisebb, lapos szakaszra ér. Mintha ciánoztak volna, a Szalajka-völgy nyüzsgő embertömege után (aminek még egy számottevő része az ősemberbarlangig eljut), olyan csendes magány vesz itt körül. (A kép ne tévesszen meg senkit, általában tényleg nagyon kevesen járnak erre már.)
Zömmel fiatal vagy középkorú fák között halad az ösvény északkelet felé. jobbról az Istállós-kő tömbje tör az ég felé, ám az erdő miatt a csúcsot nem látni. Egy idő után néhol kilátásra csábító is kiugrásokat pillantunk meg, de sajnos egyik helyről sem látni szinte semmit, még télidőben, lombhullás után is csak alig dereng valami a Szalajka-völgyből.
Nagyjából 680 méteren vagyunk, mikor egy pici kis lapos szakaszra érünk. Előttünk egy kisebb völgy nyílik, és a föltámadó szél kellemesen hűti az embert. Persze, amikor tudatosul bennünk, hogy a forrástól a csúcsig csak a szint felét tettük meg, mindjárt elfárad az ember.
Jobbra fordulunk, a hegy felé, és következik a második szakasz. Némi tétovázás (mármint a hegy részéről) után lendületesen emelkedik az út, 300 méter alatt kb. 130 métert.
A talaj errefelé meg meglehetősen vékony, a fák gyökereik is sok helyen kilátszanak, lépcsőssé téve az ösvényt, aminek különösen hóban vagy sár esetén örülünk.
810 méter magasan egy földutat érünk el, ami pont a lejtőnek keresztben fut. Mi itt balra indulunk a jelzés után, és egy pár perces, enyhén lejtő , majd emelkedő pihenőszakasz után az utunk újból jobbra fordul (vigyázzunk, mert a földút egyenesen megy tovább!) Innentől még 450 méteren át emelkedik 130 métert. Nem lenne olyan vészes, de már igen fáradt az ember ilyenkor. Némi fenyő mellett is elhaladunk, majd lassan a fák lombjai alatt előkandikál az ég kékje, cáfolhatatlan jelét adva, hogy a csúcshoz.
Nagyjából 1-1,5 órával a Szalajka-forrástól, megérkezünk. Egy pici kis, plató, fölötte az égbolt, körben pedig a fák lombjai, az Istállós-kő csúcsáról nincs kilátás egyetlen irányba sem.
(A Szent-Imre kereszt mellett a blog szerzője látható)
Nyáron kellemes, enyhe időjárás fogad minket. A szél is lengedezik, a hőmérséklet pedig hűvösebb, mint a városokban. Ne feledjük, 800-900 méterrel vagyunk Magyarország legtöbb települése fölött, az átlag 4 fokkal hidegebb levegőt jelent. A Nap fénye viszont erősebb, a ritkább és tisztább levegő (kevesebb szálló por). Igen, ritkább. Nem veszed észre, de tudod mérni, kb. 6-7 %-kal kisebb a légnyomás, mint a budapesti, ha fogsz egy kétliteres pillepalackot, a csúcson kiüríted, beleengeded a fenti levegőt, és amikor leérsz a hegyről Egerbe, Miskolcra, akkor igencsak horpad a palack! (Annak ellenére, hogy lent melegebb van, és a fölmelegedő levegő pont hogy tágulna, és még így ezzel együtt is horpad.)
A csúcson eltöltött kellemes percek (persze csak jó időben, mert a hideg évszakban igen cudar éghajlat tud lenni), indulás lefelé! Az idevezető út vissza nem igen ajánlott, főleg nem hóban-sárban, így a zöld háromszöget követjük tovább. Egy kisebb töbör mellett haladunk el, ami minden Bükk-túrák leghidegebb szakasz szokott lenni. Kiizzadtan, fáradtan lefelé kaptatunk, ám magasan vagyunk, a levegő hidegebb, é itt mindig fúj a szél. Pár perc múlva, elérünk egy elágazást, ahol kétféle háromszög jelzés válik ketté.
(Sosem tudtam elképzelni, hogy ki ül le itt. Aki fölfelé tart, az már innen fölmegy, nem áll meg, aki meg lefelé, az meg most pihent. Jobb lett volna a padot a csúcson fölállítani.)
A lefelé útról legközelebb mesélek.
(A képek 2007. februárjában, novemberében és 2008. májusában készültek.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése